A megmaradt név

Alinda ujjai szorosan rázárultak a hűvös rézlemezre, mielőtt a mennyezeti csővezetékek mögött fekvő hangszóróból megszólalt volna az esti műszakváltást jelző éles sziréna. A lemez sorjás széle megvágta a tenyerét, de a finom fájdalom valahogy élesebben emlékeztette saját létezésére, mint a combjaiban lüktető, zsibbasztó izomláz. János óvatosan eléjük lépett, testével takarva a két nőt a járat villódzó vészvilágításában.
– Rejtsd el! – sziszegte János, miközben szeme a szervizalagút sötétbe vesző kanyarulatát pásztázta. – Közeledik a takarítóbrigád szivattyúja. Ha meglátják nálad, azonnal a zúzdába dobnak.
A lány a munkásruhája szétfeslett bélésébe csúsztatta a családi rézlapot. A Nagymama megbotlott egy kiálló padlócsavarban, de nem adott ki hangot. Az öregasszony nem a hiányzó kalóriák miatt volt gyenge, hanem a kolónia száraz, olajszagú levegőjétől, amit évtizedek óta kénytelen volt belélegezni.
– Nem a leadott wattok száma teszi az embert – mormolta a Nagymama, miközben gépiesen kapaszkodott János karjába. – Hanem az, ha elfelejted, miért hajtod a gépet.
A sarkon túl nehéz csizmák csikorgása rázta meg a padlórácsot. János visszatartotta a lélegzetét, és gyengéden Alinda vállára tette a kezét, hogy mozdulatlanságra bírja a lányt a homályban. A csövekről lecsöpögő kondenzvíz egyenletesen koppant a hideg fémvázakon.
– Tovább kell mennünk a hálókamrák felé – suttogta Alinda, hangja elcsuklott a félelemtől. – Ha lemaradunk a létszámellenőrzésről, büntetőműszakot kapsz.
János bólintott, de pillantása a lány zsebére tévedt. Megértette, hogy a pedálok hajtása csupán a biológiai gépezetet tartja működésben, de a tiltott emlékek megőrzése az, ami visszatéríti őket az emberséghez. Határozott mozdulattal megragadta az öregasszony másik karját, és elindultak a sötét szervizjárat mélyébe.