A megfeszített küllők

A szűk csővezetékben a rozsda pora vakította őket, ahogy kézzel-lábbal terpeszkedve haladtak előre a koromsötétben. A cső falán átszivárgó hőség a bőrökre tapasztotta a finom szemcséjű kormot, de a húszméteres távolság végén végre megjelent az elosztószelep tömzsi, hatszögletű öntvénye. János tapogatózó ujjai megtalálták a fémkereket, ám a tengelyt vastagon bevonta a mész és az elöregedett gépzsír.
– Megszorult – suttogta János, és a bordái közt feszülő dühvel feszült neki a fémnek. Az izmai megfeszültek, de a kerék egyetlen millimétert sem mozdult. – Nem fog menni egyedül.
Alinda szó nélkül mellé fészkelődött a szűk résben. Válluk összekoccant a sötétben, a lány hideg, izzadt tenyére János keze fölé simult a szögletes küllőkön. Nem volt bennük gyengédség, csak az egymásrautaltság nyers, elkeseredett szorítása. A kolónia gépies rendje az embereket különálló alkatrészekké forgácsolta szét, de ebben a pillanatban a két megfeszülő test ereje egyetlen akarattá egyesült.
– Hármasra – sziszegte Nagymama a háttérből, felkészülve a mögöttük fenyegető neszekre.
Egyszerre rukkoltak neki. A fém sikoltó csikorgással engedett, s a szelepházból kiszabaduló nagy nyomású gőz csípős szaggal árasztotta el a csövet. Az L-szektor alatti járat nyomása kiegyenlítődött, és a mélyből hirtelen nem a megszokott gépszag, hanem a nedves föld és a régi korok elfeledett párája csapott fel hozzájuk.