A megdermedt fémpor íze

A pihenőidő rövid percei alatt a gépterem fülledt levegője elnehezült a több száz egyszerre lélegző ember testmelegétől. A fülkesorokban megfáradt harcosokként ültek a pedálosok; bőrükre rászáradt a sós izzadság, a vibráló neonfényben pedig a névtelen arcok mély barázdái rajzolódtak ki. Alinda figyelte, ahogy a szomszédos cellában János a falnak támasztja a fejét, és lehunyt szemmel próbálja visszanyerni elszívott erejét.
Ebben a csöndes összetartozásban nem voltak szavak, mégis mindenki értette a másik hallgatását. Az édes, émelyítő massza lassan elenyészett a műanyag edények alján, de a gyomorban maradó mesterséges telítettség nem tudta elfedni a testekből áradó közös kimerültséget. A kolónia falai között az emberi jelenlétet pusztán kitermelhető kilowattokban mérték, a generátorok halk mormolása pedig folyamatos emlékeztetőül szolgált arra, hogy a gépek szemében ők csupán biomassza-alapú alkatrészek.
A nagymama csontos ujjai melegen megszorították Alinda csuklóját. „A fenti világban, kislányom, a levegőnek nem fémíze volt” – suttogta alig hallhatóan az idős asszony, ügyelve arra, hogy az áthaladó Őrszem szenzorai ne érzékeljék a rendellenes akusztikai mintázatot. „Ott a szél nem a szellőzőcsövekből préselődött ki, hanem szabadon átsöpört a horizonton. És ha a szervizalagútból hideg levegő szivárog, az azt jelenti, hogy a rendszer odabent nincs lezárva.”
Alinda tekintete ismét a szervizajtó sötétedő résére tévedt. A hűvös légáramlat nem csupán a berendezések hűtésére szolgált; a lány megérezte benne a fenti világ távoli, ismeretlen érintését. A tizennégy év alatt felgyülemlett hiányérzet most egyetlen határozott elhatározássá formálódott a mellkasában. A csarnok sötétjében dolgozó tömeg nem egy elfeledett generáció maradványa volt, hanem egy olyan erő, amely türelmesen várja a megfelelő pillanatot.
Amikor az Őrszem fémteste lassú, szögletes mozdulattal visszafordult a csarnok közepe felé, Alinda óvatosan bólintott a nagymamájának. A combjaiban még sajogtak az izmok a megfeszített hajtástól, de a fülkék névtelen munkásainak elfojtott dühe és reménye most mind belészorult abba a néma pillantásba, amit a mellette ülő öregasszonynak küldött.