A megállás joga

Alinda habozás nélkül lerántotta a kikerülő kapcsoló rozsdás karját. Kék fénynyaláb csattant a sötétben, éles ózonszag csapta meg az orrukat, majd a folyosó villódzó csövei végleg kialudtak. A vészvilágítás tompa vöröse sem gyulladt ki: a túlterhelt hálózat abban a szektorban teljesen megadta magát, s velük együtt az Őrszemek kameráinak lencséi is elhomályosultak.
– Most – suttogta János, és vállával nekifeszült a megreccsenő fémlemeznek. Az ajtó nehezen, fémes sikollyal engedett.
A túloldalon a nyirkos, sötét L-szektor belső folyosója fogadta őket, ahová évtizedek óta nem jutott el a kolónia központi levegőcserélőjének morajlása. A falakon kézzel karcolott jelek és korhadt faforgácsok őrizték az egykori lakók nyomát. Alinda ujjai végigsiklottak a durva betonszegélyen; megérintette a hideg köveket, amelyek nem közvetítettek áramot, nem követeltek pedálozást, és nem mérték a kalóriákat.
– A nagymamám szerint az ember nem attól volt ember, hogy mennyi wattot termelt a váltás során – mondta halkan a lány, ahogy a zseblámpa vékony fénysugarát a padlóra irányította. – Hanem attól, hogy volt joga megállni. Ha nem pedálozunk, a rendszer leállít. De ha nem állunk meg néha magunktól, mi különbség marad köztünk és a generátorok tengelyei között?
János hallgatott, de a kezét Alinda vállára tette. A távolban, a kolónia mélyén hirtelen megremegett a föld: az elszigetelt szektor vészrendszere igyekezett átvenni az áramellátást, de az Őrszemek lépteinek fémes döaját még elnyelte a sötétség.