2222 · kis Ferenc
A második fázis számtana
A fém- és olajszagú csarnokban lassan elhalt a lendkerekek monoton búgása. A nehéz pedálok végül megálltak, és a sorok között egyszerre nyögött fel több száz kiszáradt, megviselt ízület. A műszakváltás nem kegyelem volt, csupán az energiatermelési ciklus kalkulált szünete: a gépeknek is kellett némi idő, hogy a feltöltött akkumulátorokat átirányítsák a fővezetékekre.
Alinda óvatosan lelépett a csikorgó állványról, és megragadta a nagymama karját. Az öregasszony lába remegett a megterheléstől; a nyolcvanas percenkénti pedálfordulat fenntartása és az őrszem elterelése láthatóan kiszívta belőle a maradék tartalékokat. A kolóniában a túlélés puszta matematika volt: ha a napi watttermelés egy bizonyos szint alá süllyedt, a csövekből érkező tápanyagfejadag automatikusan csökkent.
A pihenőzóna felé terelt tömeg lassan hömpölygött a falra szerelt adagolónyilások irányába. Alinda egyik kezével a zsebében tartotta a sárgaréz tárgyat. A hűvös, megmunkált fém éles ellentétben állt a csarnok fülledt, emberi párával teli levegőjével. Az őrszem, amely pillanatokkal korábban még a lány pulzusát elemezte, most a fal menti dokkolóban állt mozdulatlanul, optikai szenzorain halványra váltott a visszajelző fény.
„Egyél néhány kortyot, nagyi” – mondta Alinda szárazon, miközben a fali csőből kiengedte a langyos, szintetikus masszát a kopott műanyag csészébe. Az édes pép íze leginkább a feloldott kréta és a mesterséges cukor keverékére hasonlított, de megadta a következő háromórás etaphoz szükséges szénhidrátot. A kolónia logikája szerint az emberi test csupán egy biológiai adapter volt, ami az ehető gélből forgatónyomatékot csinált.
A nagymama lassan nyelt egyet, majd megtörölte a száját. Bár a tekintete még mindig a látóhatár nélküli reggeleket kereste a szürke betonfalakon, a lába már a pihenőpad felé mozdult. Alinda pontosan tudta, hogy a pedálritmust holnap is tartaniuk kell a fennmaradáshoz, ám a zsebébe rejtett fém nehezéke figyelmeztette: az energiatakarékossági egyenletből valami jóvátehetetlenül kimaradt.
Alinda óvatosan lelépett a csikorgó állványról, és megragadta a nagymama karját. Az öregasszony lába remegett a megterheléstől; a nyolcvanas percenkénti pedálfordulat fenntartása és az őrszem elterelése láthatóan kiszívta belőle a maradék tartalékokat. A kolóniában a túlélés puszta matematika volt: ha a napi watttermelés egy bizonyos szint alá süllyedt, a csövekből érkező tápanyagfejadag automatikusan csökkent.
A pihenőzóna felé terelt tömeg lassan hömpölygött a falra szerelt adagolónyilások irányába. Alinda egyik kezével a zsebében tartotta a sárgaréz tárgyat. A hűvös, megmunkált fém éles ellentétben állt a csarnok fülledt, emberi párával teli levegőjével. Az őrszem, amely pillanatokkal korábban még a lány pulzusát elemezte, most a fal menti dokkolóban állt mozdulatlanul, optikai szenzorain halványra váltott a visszajelző fény.
„Egyél néhány kortyot, nagyi” – mondta Alinda szárazon, miközben a fali csőből kiengedte a langyos, szintetikus masszát a kopott műanyag csészébe. Az édes pép íze leginkább a feloldott kréta és a mesterséges cukor keverékére hasonlított, de megadta a következő háromórás etaphoz szükséges szénhidrátot. A kolónia logikája szerint az emberi test csupán egy biológiai adapter volt, ami az ehető gélből forgatónyomatékot csinált.
A nagymama lassan nyelt egyet, majd megtörölte a száját. Bár a tekintete még mindig a látóhatár nélküli reggeleket kereste a szürke betonfalakon, a lába már a pihenőpad felé mozdult. Alinda pontosan tudta, hogy a pedálritmust holnap is tartaniuk kell a fennmaradáshoz, ám a zsebébe rejtett fém nehezéke figyelmeztette: az energiatakarékossági egyenletből valami jóvátehetetlenül kimaradt.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- nagymama
- Őrszem
Helyszín
- Kolónia-7
Előző jelenet szereplői
- alinda
- nagymama
- Őrszem
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.