A második fázis csendje

A feszültség lassan elszivárgott a generátorteremből, ahogy az első fázis végét jelző tompa, fémes csengő megszólalt. Alinda és a nagymama kimerülten léptek le a hideg vaspedálokról. Testük minden porcikája sajgott a megerőltetéstől, de a gondolataikat még mindig az Őrszem-3-mal való veszélyes találkozás foglalkoztatta.

A pihenőre kijelölt második fázis kezdetén a hálócellák félhomályában Alinda a tubusból szívta az édeskés, langyos masszát. Az ételnek mesterséges vanília- és cinkíze volt; szintetikus üzemanyag egy szintetikus élethez. Nagymamájára nézett, akinek öreg kezei még mindig remegtek – nemcsak a pedálozás fizikai megterhelésétől, hanem az Őrszem fagyos, logikus tekintetének emlékétől is.

– Nem szabadott volna ezt tenned, Nagymama – suttogta Alinda, hangját alig hallhatóra fogva a kolónia szellőzőrendszerének monoton zúgása mellett. – Ha bemérik a szívritmusodat, ha nemkívánatosnak vagy alacsony hatásfokúnak minősítenek, elvisznek a sötét szektorba.

Az idős asszony fáradtan elmosolyodott. – Ők csak számokat látnak, kicsim. De én téged látlak, és a jövőt. Emlékszem, mit mesélt az én nagymamám az 1920-as évekről. Akkor az emberek nem az életükért tekertek; táncoltak, nevettek. A bicikli szabadságot jelentett, a szél játékát a hajunkban, nem pedig egy gép éhségének csillapítását.

Alinda megérintette izzadt, zsíros haját. A „szél” fogalma úgy hangzott, mint egy ősi mítosz a dómok építése előtti korból. Mégis, a nagymama szavai úgy működtek, mint egy titkos kód, ami veszélyes kíváncsiságot ébresztett a szívében. Meg akarta ismerni azt a világot, ahol a mozgás öröm volt, nem pedig rabszolgaság.

Hirtelen halk kattanás hallatszott a folyosóról. Az Őrszem-3 magas, fémes sziluettje lassan elhaladt a fülke félig áttetsző ajtaja előtt. Nem állt meg, de optikai szenzorának hideg, kék fénye egy pillanatra végigsöpört a falon – néma figyelmeztetésként, hogy a Kolónia-7-ben még a suttogó álmok sincsenek biztonságban.