A lopott tekintet

A folyosó sötétjébe lépve János pillanatra visszatorpant a küszöbön. Az ajtókeretnek támaszkodva nézett vissza a fülkébe, ahol a Nagymama sziluettje derengve rajzolódott ki a leálló gépészeti jelzőfények halvány derengésében. A férfi mozdulatában jóval több volt puszta aggodalomnál: a kolónia rideg beosztásában eltöltött évek alatt G534 néven nyilvántartott munkás ritkán engedett utat az érzéseinek, de az idős asszony jelenléte újra emberséggel töltötte meg az elszürkült mindennapjait.
– Vigyázzon magára, amíg távol vagyunk – suttogta János halk, fojtott hangon, amely alig volt hangosabb a leálló szellőzőcsövek utolsó sziszegésénél.
A Nagymama a kolónia íratlan törvényeinek megfelelően elutasítóan megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét.
– Menjenek már, G534-es! A szektor szabályzata nem tűri a tétlenséget – mondta kimérten, de a szigora mögött a hangja egy pillanatra megbicsaklott. A pokróc alatt összefont keze elernyedt, s ahogy a férfi elfordult, egyetlen lopott, hálás pillantással kísérte az idős asszony a sötétbe kilépő alakot.
Alinda csendben figyelte őket a hűvös átjáróban. A lány pontosan értette a szótlan gesztusokat: látta János tekintetében a féltő, mélyről jövő vonzalmat, és a nagymama elutasítása mögött meghúzódó titkos kedvelést. A fémrácsos padlón koppanó lépteikkel elindultak a dinamóterem felé, miközben az elfojtott érzések melege kísérte őket a koromsötét folyosón.