A lendkerék tehetetlenségi nyomatéka

A lendkerék nem hatódott meg a tinédzserkori ábrándoktól. A kilences szektor fékpadjain a fém és a csont súrlódása adta az egyetlen érvényes valutát: a kilowattórát. Alinda combjaiban már égett a tejsav, de a pedálfordulatnak nem szabadott negyvenöt alá esnie, különösen nem most, amikor az L656-os egység optikai szenzora épp a lány szektorát pásztázta.
Az a bizonyos „finom érintés”, amit Alinda a tegnapi tápcső-incidensből kiolvasott, a valóságban mindössze 1,2 newtonméternyi erőkorrekció volt egy hibásan illeszkedő szilikoncsőnél. A robot hűtőbordái halk sziszegéssel engedték ki a felesleges hőt, ami ebben a fojtogatóan száraz csarnokban inkább érződött pörkölt gumi- és szintetikus olajszagnak, mint romantikus közeledésnek. De a tizennégy éves elme csodákra képes, ha az édes masszán kívül semmi más ingert nem kap egész nap.
Nagymama megfontoltan adagolta az erejét. Ő még hallott a nagyszüleitől a teflonsütőkről meg a tengerparti szellőről, de a jelenlegi helyzetben a legfőbb bölcsesség a lendkerék lendületben tartása volt. Egy rosszul felmért pillantás az Őrszem felé felesleges szívverést jelentett, a felesleges szívverés ritmusvesztést, a ritmusvesztés pedig az adagolócsövek átmeneti elzárását.
– Ha az a bádogdoboz még egyszer feléd fordítja a lencséjét, tekerj gyorsabban, Alinda – mormolta az öregasszony, anélkül, hogy a hátvonala egy centit is elmozdult volna a hatékony hajtásszögből. – Az Őrszem nem udvarol. Az L656-os csak azt számolja, hogy a biológiai egységből mekkora hőfelesleget tud átirányítani a sorkondenzátorokba.
L656 valóban megállt a sáv szélén. Szenzorai finom, mechanikus kattanással korrigáltak a szürke homályban, és a borításán megcsillant a fenti neoncsövek fakó fényjele. Alinda egy pillanatra lassított, a szíve a torkában dobogott – de a fékpad műszerfalán azonnal villogni kezdett a sárga figyelmeztető lámpa. A kolónia számtana egyszerű volt: nincs pedálütem, nincs tápanyag. És legfőképpen: nincsenek illúziók.