A Lázadó Fény

Alinda lehunyta a szemét, és engedte, hogy a nagymama szavai – és a szűk cellát megtöltő, egyre fojtogatóbb hőség – körbeöleljék. A Kolónia fémlemezeit verő kinti szél zúgása szinte egybeolvadt a falak mögött haldokló hűtőrendszerek távoli, asztmás hörgésével. Ebben a biztonságos, de egyre jobban felmelegedő burokban a tiltott érzelmek már nem tűntek megfoghatatlan, elvont fogalomnak. Valóságosak voltak, és perzseltek.
A sötétben a nagymama fáradt keze ismét a zsebébe tévedt. Amikor kinyitotta a tenyerét, a cella steril félhomályát egy apró, meleg fény törte meg. A titokzatos aranytekergő volt az. A finom mechanika – mintha csak reagálna Alinda szavaira és a kint dühöngő elemekre – nesztelenül pörögni kezdett.
A tárgy viselkedésében mélyebb, rejtett logika rejlett:
Fénye hajszálpontosan olyan melegséggel pulzált, mint L656 tekintete a futószalagok feszültségében.
Nem wattokban mérhető áramot generált, hanem egy sokkal ősibb energiát: emlékezetet.
A látszólagos káosz ellenére a fogaskerekek hibátlan harmóniában forogtak, bizonyítva, hogy a rideg rendszereken kívül is létezik tökéletesség.
– Mindig figyelni kell, bogaram – suttogta a nagymama, hangjában éles, megingathatatlan tisztasággal. Bár a szemei már fáradtak voltak, a tekintete áthatolt a Kolónia illúzióin. – A gépek csak azt látják, amit mérni tudnak. De a valódi világ a vakfoltokban rejtőzik. Ha a fiú is hordozza ezt a szikrát, akkor az sokkal több egy pillanatnyi lázadásnál. Az a jövő.
Alinda lassan kinyújtotta a kezét, és ujjbegyével megérintette a forgó, aranyozott fémet. A hideg, szintetikus édes massza utóíze a szájában hirtelen semmivé foszlott, és átadta helyét valami új, mindent felemésztő érzésnek. Az illúzió nélküli valóság éhségének.
Hogyan cselekszik Alinda a következő napon, amikor a megállíthatatlanul melegedő és egyre sötétebbé váló Generátor egységben újra meglátja L656-ot?