A kvóták könyve

János egy határozott mozdulattal berúgta a nyikorgó reteszt, mire az rozsdafelhő kíséretében engedett. A spirállépcső fémfokai úgy nyögtek a talpuk alatt, mintha a kolónia legrosszabbul karbantartott dinamói lennének. A csipogás egy porlepte, zölden villogó konzolból áradt, amire valaki még 2050-ben egy darab szigetelőszalaggal ráragasztotta: „Tilos kikapcsolni! – B. szektor”.
– Ha a pedálos szobában ennyire fittyet hánynának a karbantartásra, rég megfagytunk volna – morogta János, miközben guggolva tanulmányozta a villogó képernyőt. – Nézzétek csak, ez a gép nem áramot kerget, hanem minket tart számon. Mármint konkrétan azt, hogyan lesz itt egyáltalán új ember.
Alinda közelebb lépett. A kijelzőn elavult, pixeles ábrák mutatták a kolónia eredeti népességszabályozási tervét: a szintetikus tápanyagmennyiség és a „születési kvóta” szigorú összefüggéseit. Kiderült, hogy a kolónia alapítói az emberi életet pontosan úgy tervezték meg, mint egy csapágycserét.
– Szóval nem a Jóisten teremtett minket a pedálok mellé, ahogy a műszakvezető mesélte? – kérdezte Alinda.
– Dehogy teremtett – legyintett a Nagymama. – Csak kiszámolták, hány wattot képes kitaposni egy állampolgár, mielőtt elkopik a térde.
János ekkor meglátott egy piros kapcsolót: „Sürgősségi humán újraindítás”. Megnyomása végleg felülírná a kolónia merev napirendjét.