A felszíni mementó

A szűk, száraz szellőzőjárat elnyelte őket, mielőtt az Őrszemek hidraulikus lábai elérték volna az elosztótermet. A por- és rozsdaszag fojtogató volt, de a mélyből jövő hűvös huzat a szabad külvilág távoli jelenlétét ígérte. János haladt elöl, Alinda középen, míg a Nagymama zárta a sort, óvatosan lépkedve a meglazult téglafalak között.
– Apám 2050-ben született, épp abban az évben, amikor a kapukat végleg rázárták a fenti világra – suttogta az idős asszony, miközben ujjaival a nyirkos falat tapogatta. – Ő még látott képeket a valódi napfényről. Nekem már csak a mesék maradtak, Alindának meg a beton és a fém. Kétszáz év fogság, amit otthonnak hívunk.
Alinda megborzongott. Tizennégy éve alatt a kolónia megszabott napirendje jelentette számára a mindenséget: az étkezde szürke masszáját, a pedálok ütemes nyikorgását és a mennyezeti lámpák vibrálását. Most először érezte, hogy a föld alatti létezés nem természetes elrendeltetés, hanem egy generációk óta örökölt börtön.
A járat hirtelen kinyílt egy elfalazott szervizfolyosóban. A falon egy kopott, 2050-es keltezésű vészjelző tábla függött: „Felszíni menedék – IV. szektor”. János lámpájának féne a tábla alatti rozsdás reteszre vetült, amely mögött egy lefelé vezető spirállépcső sötétlett. A lenti homályból egy régi vészjelzés halk, ismétlődő csipogása hallatszott.