A korai riadó

Hirtelen fémes koppanás visszhangzott a fülke ajtóján. Kovács vékony, izzadt arca tűnt fel a rácsok mögött, szemei riadtan rezdültek jobbra-balra. A férfi feszült, szaggatott mozdulatokkal kapaszkodott a korlátba.
– Alinda! Az L-szektor felől jönnek – suttogta Kovács, s a hangja elcsuklott. – Az Őrszemek koraibb műszakváltást rendeltek el. Sorakozó van!
Nagymama azonnal felült a rugókon. Nem volt idő több emlékezésre, a Kolónia szigora nyers erőszakkal törte meg a fülke védelmező csendjét.
– Indulj! – intett az idős asszony halkan, s a tekintetével nyomatékosította a szót. – És ne nézz rájuk!
Alinda gyorsan elsimította a ruháját. Mire a folyosón elhangzott a szirénák éles, gépies berregése, már Kovács mellett állt a C-szektor nyirkos fémfala előtt. A tömeg lassan szivárgott ki a szűk fülkékből, alázatosan, a szabályok szerint lehajtott fejjel.
Egy Őrszem páncélos alakja lépkedett végig a sorok között. Kovács hátralépett egy fél lépést, a szorongás láthatóan megbénította a mozdulatait. Alinda azonban, miközben a padlót figyelte, észrevette a mellette lévő sorközben kilépő L656-ot. A fiú egy pillanatra megtorpant, s amikor a tekintetük találkozott, ujjai alig észrevehetően összeszorultak. Nem a gép kiterjesztése volt abban a villanásban, hanem két ember sötétben összefonódó bizalma.