A kitörő vád

Az Őrszem szkennerének hideg vörös fénye végigsiklott János arcán, majd a fémes torzítású hang gépiesen nyugtázta a jelenlétet. A nehéz csizmák ütemes koppanása lassan eltávolodott a L lakó szektor mélye felé, ahol Kovács és Marika-g108 a saját fülkéik küszöbén remegve várták, hogy rájuk kerüljön a sor.
A közvetlen veszély elmúltával Alinda nem maradt tovább a csővezeték árnyékában. Meggondolatlan, hirtelen mozdulattal rántotta ki magát a rejtekhelyről, és egyenesen a nagymama szűk fülkéjébe viharzott. Arcán a korábbi bénító félelem helyét átvette a tomboló, elfojthatatlan harag.
– Meddig akarsz még lapítani? – szegezte a szót a nagymamának, hangjában fojtogató indulattal. – János az életét kockáztatja miattunk, te meg csak állsz ott, és úgy remegsz a szabályaik miatt, mintha már most sem élnél!
A nagymama riadtan fogta meg a lány csuklóját, intve, hogy maradjon csöndben, de Alinda vadul elrántotta a kezét.
– Ne érj hozzám! – csattant fel a lány, tudomást sem véve a szomszédos fülkékből szűrődő halk nyögésekről. – Folyton a régi világról mesélsz, meg arról, hogy mi teszi az embert emberré! De amint egy Őrszem erre jár, azonnal visszaváltozol egy engedelmes számmá! Ha elutasítod a segítséget a félelem miatt, akkor már most halottak vagyunk mind!
A nagymama tekintetében mély bánat és elfojtott szigorúság feszült egymásnak. Az idős asszony tudta, hogy a kolónia betonfalai között a vakmerőség egyet jelent a megsemmisüléssel, de Alinda szemeiben ott izzott a megtagadás szikrája: nem volt hajlandó géppé korcsosulni a túlélésért.