A kiszívott élet ára

A fémváz fagyos hidege átjárta Alinda megviselt combizmait. Minden egyes pedálfordulat nemcsak Wattokat termelt a kietlen hálózatnak, hanem elszívta a bőre alól az utolsó adag kalóriát is. A csövekből adagolt szürke massza éppen csak annyi energiát pótolt, hogy a generátor lendkereke ne torpanjon meg, de a lány érezte, ahogy a saját szövetei lassan elégetik önmagukat.
– Túl sokat adsz le magadból, Alinda – suttogta a nagymama, miközben a saját kisiklott ritmusát igyekezett egyenletessé tenni. – A test nem végtelen akkumulátor. Ha kifogysz, a kolónia nem cserél alkatrészt benned, egyszerűen kiszanál.
– Nem érdekel a számláló – lihegte a lány, szorosan markolva a kopott kormányrudat. – L656... érted, Jánosért csinálom. Láttam a tekintetét, amikor az őrszem átvonult a szektoron. Értem rezonáltatta meg a fémvázat.
– Pszt! – rezzent meg az öregasszony, és megrémülve pillantott az átjáró felé. Az Őrszem-3 szögletes alakja még a közelben lebegtetett feszültséget, optikája a legkisebb ingadozásra is élesedett. – Ne mondj ilyen nevet, gyermekem! A Generátor egységben a kötődés büntetendő tévút. A szeretet olyan luxus, amit a wattmérő nem ismer, a rendszer pedig könyörtelenül elpusztít.
– De ő nem csak egy kódszám, nagyi – suttogta Alinda, miközben a lábai gépiesen nyomták tovább a vasat. – Hogy lesz belőlünk ember, ha még a testünk utolsó melegét is a gépeknek adjuk oda?