A kilengő feszültség

János egy rozsdás emelőkarral feszítette meg a manuális csapóajtó reteszét. A fém sikoltó hangot adott ki, ahogy a vastag retesz végül kipattant a fészkéből, s a nehéz ajtó centiről centire megnyílt. Odabentről dohos, hideg levegő áradt ki, amely mentes volt a dinamótermek fojtogató, égett olajszagától.
Mielőtt azonban átléphették volna a küszöböt, a mögöttük lévő folyosón futó főkábelek éles, sziszegő hang kíséretében felizzottak. A felső szektorok megnövekedett áramigénye túlterhelte a hálózatot; a lakók tehetetlenül próbálták tartani az elvárt teljesítményt, de a dinamók feszültsége ingadozni kezdett. A mennyezeti védőcsövekből kék szikrák pattogtak a nyirkos betonra, a falakban futó vezetékek pedig vibráló, elviselhetetlen zúgásba kezdtek.
— Gyorsan, befelé! — szorította meg János Alinda vállát, és áttolta a lányt a szűk nyíláson.
A csapóajtó csattanva záródott be mögöttük. A vakzóna mély csendjében a túlterhelt hálózat tompa dörgése már csak távoli morajlásnak tűnt. Alinda a sötétben a mellkasára szorította a kezét. A lábainál futó egyenetlen kőpadlón megült a nedvesség, de itt, az Őrszemek vakfoltján végre nem érezte a figyelő szenzorok állandó, bizsergető jelenlétét.
— A rendszer nem bírja sokáig — suttogta a lány, miközben János egy apró, kézi akkumulátoros lámpával pásztázta a járat falait. — A nagymamám mindig azt mondta, hogy amit túlfeszítenek, az végül megreped. Ha az áram ingadozik a lakószinteken, a hálózat összeomlik.
— Vagy lekapcsolják a tartalékokat, és még több energiát sajtolnak ki az emberekből — felelte János komoran. A lámpa fénye egy elágazásra vetült, ahol a régi csőhálózat a mélyebb géptermek felé vezetett. — De itt lent már nem érnek el minket.