A kihűlt nyom

A létra foka hideg volt és csúszós, ahogy Alinda és L656 egymás után ereszkedtek lefelé a szűk akna sötétjébe. A csövek tompa lüktetése felettük lassan elhalkult, átadva a helyét a mélység mozdulatlan csendjének. Odalenn, a vastag porréteggel borított betonpadlón már nem működtek a szellőzők. A levegő állt, nehéz volt és fojtogató.
Ahogy L656 elkeskenyedő fénysugara végigpásztázta a szűk mellékjáratot, a fal tövében egy mozdulatlan alak körvonalai bontakoztak ki. Egy öregember ült a sarokban, falnak támasztott háttal, mintha csak pihenne. A ruhájára varrott azonosító már elhalványult, a csuklóján lévő bioszenzor kijelzője teljesen sötét volt. A férfi teste teljesen kihűlt – a kolónia energiarendszere rég kiszívta belőle az utolsó adag meleget is, majd a hálózat végleg törölte a regisztrációját.
– Mióta lehet itt? – suttogta Alinda, miközben a torka összeszorult. A félelem végigfutott a hátán, de nem tudta levenni a szemét a halott arcáról. Néma volt, békés, teljesen kívül a kolónia szigorú napirendjén.
– A rendszer nem keresi azokat, akiknek leállt a termelésük – felelte L656 halkan. – Neki már nem kell többet pedáloznia.
Alinda közelebb lépett. A félelem mögött egy halvány, makacs gondolat gyúlt ki benne: a halál ezen a sötét helyen nem büntetés volt, hanem az egyetlen állapot, amit a kolónia már nem tudott szabályozni vagy elvenni tőle. A nagymamája szavai jutottak eszébe a szabad ég alatt pihenő holtakról. Bár a sötétség mély volt, Alinda megfogta L656 hideg kezét, s a továbbvezető járat felé nézett. Tudta, hogy menniük kell tovább, a fény felé.