A juss árnyékában

Az acélajtó dörrenéssel záródott be mögöttük, kirekesztve a folyosó vörös figyelmeztető fényeit. A 14-es fülkében rekedt levegő nehéz maradt, de az idegen jelenléte átrendezte a szűk teret. A jövevény nem a szabad fekvőhely felé indult, hanem a vibráló fali monitor alá lépett, ahol a fennmaradó kilowattok számlálója pislákolt.
– A felső szektorokban még mindig úgy hívják magukat: a napfény örökösei – mondta halkan, de a hangja átjárta a szoba csendjét. – Azt hiszik, a fény és a nyílt égbolt joga kizárólag az övék, míg nekünk csak a pedálok után maradt hulladékáram jut. A légióban láttam a régi kollektorokat a járatokon túl. A nap sosem volt a gépeké, sem az Őrszemeké.
Nagymama lassan elengedte a köténye alatt lapuló fémcsövet. Szemében régi, eltemetett emlékek parázsoltak fel – azokról az évtizedekről, amikor a szülei még szűrő és kolóniailag adagolt fénykvóta nélkül látták a hajnalt. Alinda közelebb lépett, tekintetét az idegenre szegezve, mintha a férfi szavai végre alakot adtak volna a benne feszülő gyermeki nyugtalanságnak.
János megtámaszkodott a vaságy szélén, és lassan felegyenesedett. Kimerültsége nem múlt el, de az idegen nyílt követelése átlépett egy eddig megkérdőjelezhetetlennek hitt határt. A fülke lakói számára a szűk helyiség többé nem csupán a büntetőosztag várakozócellája volt, hanem a jogaiktól megfosztottak veszélyes gyülekezőhelye.