A hús ára

A szellőzőakna fémlemezén végighúzódó hideg pára azonnal lecsapódott az arcukra, amint a szűk járat mélye felé haladtak. Nagymama tüdeje minden egyes lépésnél sípoló, száraz hangot adott ki. Az évtizedes dinamózás nemcsak az ízületeit őrölte fel, de a húsát is lassan felemésztette a kolónia csillapíthatatlan áraméhsége; a bőre szinte áttetszően feszült a kiálló csontjain, mintha az utolsó tartalékait is elembe sűrítette volna a rendszer.
„Álljunk meg! Nem bírom tovább, Alinda!” – hördült fel az öregasszony, és a nyirkos csőfalnak támaszkodva rogyott meg. Táskás szemeiből kihunyt a korábbi mesék fénye, csak a fizikai kimerültség nyers fásultsága maradt a helyén. „A te korodban még volt az emberben tartalék, de belőlem már mindent kiszívtak az elpazarolt évek. Egyetlen pedálfordulatnyit sem lépek tovább!”
Alinda arca eltorzult a hirtelen feltámadó dühfelfröccsenéstől. Elég volt a szentimentális nyavalygásból és a folytonos megadásból. Szinte önkívületben ragadta meg a nagymama csontos vállát, megszorítva a vékony szövetet.
„Mindig csak a lemondás! Hát nem érted, hogy ha itt maradsz, a testedet is bedobják a biomassza-égőbe, csak hogy még két wattot nyerjenek belőle?” – sziszegte meggondolatlanul Alinda, fittyet hányva János csillapító mozdulatára. „Ha nem vagy képes küzdeni, én hagylak itt! Nem fogok miattad elpusztulni ebben a vakondlyukban!”
A kegyetlen szavak súlyosan ültek meg a szűk alagútban. Gábor bácsi döbbenten nyúlt a lány felé, de Alinda elrántotta a karját, és dühtől fűtve lépett előre a derengő szervizjárat felé, magára hagyva a falnak támaszkodó öregasszonyt.