A házirend markában

A rozsdás kézikerék egyenetlen reccsenéssel fordult el, mintha a kolónia összes csikorgó pedálja egyszerre kért volna olajozást. A zsilipajtó nem kifelé nyílt, hanem befelé dőlt egy métert, s a résben azonnal megjelent egy viharvert, foltos zubbonyt viselő alak, kezében egy méretes franciakulccsal.
– Házirend, elvtársak! Csendháborítás este nyolc után! – horkantott az új jövevény, szúrós tekintetét végighordozva a lihegő társaságon. – A nevem Szabó, és mielőtt megkérdeznétek: igen, az Idegen Légióban szolgáltam odafönt, úgyhogy engem nem hat meg ez a kapkodás.
János döbbenten pislogott, míg a Nagymama kimerülten a falnak támaszkodott. Kovács dühödt üvöltése még mindig felhallatszott a csővezetékek mélyéből, de Szabó urat ez láthatóan legkevésbé sem nyűgözte le.
– Kovács, az a buzgó közös képviselő megint a szektorom határát fenyegeti? – morogta Szabó, miközben széles vállával elállta a szűk átjárót. – Azt hiszi, ha átvette a pedálhálózat felügyeletét, már a szellőzőjárathoz is joga van. Pedig itt én vagyok az új lakó, és bejelentési kötelezettség nélkül egy lépést sem tesztek!
– Menekülünk, te szerencsétlen! – vágott közbe Alinda szaggatottan. – Ha Kovács felér, magát is visszatoloncolja a dinamókhoz!
Szabó elgondolkodva megvakarta borostás állát. A légionista múltjára tett utalások után ez a hirtelen bürokratikus szigor meglepő volt, de a Kovács iránti utálata láthatóan erősebbnek bizonyult a szabályzatnál. Félrelépve utat engedett nekik a huzatos, felső járat felé.
– Na jó – dörmögte. – De ha a cipőtökkel összemaszatoljátok a frissen sepert fémrácsot, személyesen léptetek életbe ellenetek a hadi törvényeket.