A hálózatmentes lélegzet

János óvatosan lépkedett előre a nyirkos betonaljzaton, a lámpa gyenge pásztája sárgás csíkot vágott a kavargó porba. A ritmikus kopogás nem elektronikus jelnek tűnt; fém ütődött fémnek, kimérten, szinte emberi türelemmel. Alinda a sötétben az oldalához szorította hideg karját. A hálózat törölte az azonosítóját, s ezzel megszűnt a kolónia energia-nyilvántartásának része lenni: nem járt neki többé levegő-kvóta, sem kalória. Mégis, ahogy a tüdeje megtelt a doh szagú, hűvös levegővel, a szívverése valóságosabbnak hatott, mint bármikor a pedálok felett.
– Ha a gép nem lát, mi döntünk arról, mi marad belőlünk – suttogta az új lakó, miközben hátát a falnak vetve tekintetével a járat sötétjét pásztázta.
A kanyar után a folyosó egy kiszélesedő szervizfülkébe torkollott. A rozsdás csővezetékek között egy elavult, kézi vezérlésű szellőzőcső csupasz torka állt ki a falból. A kopogás innen eredt: egy rézből hajlított, házi készítésű ellensúly ütődött a lemeznek minden alkalommal, amikor a mélyből meleg légáramlat emelkedett fel. Nem az Őrszemek irányították, hanem a fizika elemi törvényei és egy régen eltűnt munkás leleménye.
János megállt a lengő rézsúly előtt, és kitörölte a szeme sarkából a hideg verejtéket. Alinda rátette a kezét a nedves fémcsőre, érzékelve a mélyből felszálló langyos huzatot. Ez a tér nem kérte a fejadagjukat, nem mérte a kibocsátott wattokat. Emberként álltak a vakzónában, ahol a megmaradás nem a rendszertől kapott engedélyen, hanem a saját választásukon múlott.