A hálátlan túlélés

Az Őrszem-3 fémtestének dübörgése lassan elhalt a csarnok túlsó végében, de a levegőben bent rekedt a megfagyott rettegés. Alinda görcsösen kapaszkodott a pedálkarba, mellkasa zihálva emelkedett. A savanyú véríz még ott mart a torkában, de a szemei elhomályosultak a megkönnyebbüléstől.
A nagymama azonban nem köszönte meg. Amint a szenzorok vörös fénye eltűnt a sötétben, az idős asszony feldúltan rántotta le a saját kezét a fogantyúról. Remegő, de haragos tekintettel fordult a lány felé.
– Mit műveltél, Alinda? – sziszegte élesen, miközben tekintete riadtan pásztázta a környező sorokat. – Meg akarsz ölni mindkettőnket?
– Megmentettelek... – suttogta Alinda, hangja elcsuklott a kimerültségtől. – Elvisznek az L-szektorba!
– És azt hiszed, ezzel ember voltál? – vágott közbe a nagymama keserűen, s szavai élesebben sebeztek a korbácsnál. – Az ember nem egy felelőtlen kölyök, aki feláldozza a saját életét egy félholt öregért! A mi időnkben az ember felelősséget vállalt, nem pedig ostoba hősködéssel hívta fel magára a gépek figyelmét!
János közelebb lépett a szomszédos gépsorból, feszülten figyelte az öregasszony kitörését.
– Hagyja őt, nagymama... – vetette oda halkan.
– Ne szólj bele, János! – intette le a fiút az idős nő. – Nem tudjátok, mi az az ember. Csak pedáloztok a masszáért, és azt hiszitek, egy vakmerő gesztus elég a túléléshez!
Alinda elszorult torokkal nézett a nagymamára. A megalázottság égető érzése szétáradt benne: a segítségéért cserébe nem hálát, hanem kemény elutasítást kapott.