A halál küszöbén

A „magas kockázat” kifejezés súlyosabban telepedett rájuk, mint a fülke-14 nyomasztóan alacsony mennyezete. János remegő kézzel markolta meg Alinda vállát. „L-656… katonai múltja van. Miért küldenének ide egy ilyet?” – a hangja alig hallható suttogássá halkult. Alinda arcán a félelem és a döbbenet keveredett. Az ősi történetek, amiket a nagymama mesélt a szabad világról, most visszataszítóan távolinak tűntek, szemben ezzel a hideg, technokrata valósággal. A 72 óra elviselhetetlenül hosszú időnek ígérkezett.
A Nagymama, bár arcán látszott a fáradtság, megőrizte higgadtságát. „Az Őrszemek nem adnak ingyen semmit. Ha valakit »magas kockázatúként« jelölnek meg, annak ára van. És a kolónia szabályai szerint… az ár mindig az élethez kapcsolódik.” Szavai súlyosak voltak, és mindannyian tudták, mire céloz. A „manuális beavatkozás” nemcsak a rendszerrel, hanem az emberi sorsokkal is összefüggött. A remény, hogy L-656 segíthet, most egy keserű, halálos kockázattal párosult.
Az elkövetkező napokban a kolónia megszokott zúgása, a pedálok monoton ritmusa, a massza-adagolók sziszegése szinte elviselhetetlen zajt jelentett. Minden egyes mozdulat, minden energiacsepp, amit termeltek, a rendszernek ment, annak a rendszernek, amely most egy potenciális halálos ítéletet küldött el hozzájuk. János alig tudott koncentrálni a kvótájára, és Alinda is csak mechanikusan hajtotta a pedálokat, tekintete üresen meredt a fülke-14 szürke falára.
A Nagymama az öreg, kopott füzetét lapozgatta, ujjai megálltak egy halványuló fényképen, melyen szabad égbolt alatt mosolygó arcok voltak. „A halál nem volt mindig a rendszer része,” suttogta, inkább magának, mint nekik. „Volt idő, mikor az emberek maguk dönthettek.” De ebben a fémkoporsóban, amit kolóniának hívtak, a halál is a rendszer része volt, egy elkerülhetetlen protokoll-elem. És most, L-656 érkezésével, a halál kérdése a fülke-14 küszöbén állt. Féltek, de a kérdés: „Mi lesz vele?” – az élet reményével, még erősebben égett bennük.