A hajtókar holtpontjának ritmusa

A műszak utolsó perceiben a lábak automatikusan gyorsítottak, mert senki sem akart a piros zónában maradni, amikor a központi vezérlő átváltja a töltési ciklust. Alinda vádlija már zsibbadt, de a pedál lendülete tovább vitte. A száraz tény az volt: ha most lemarad az ütemről, a falból kiálló műanyag cső nem a rendes édes masszát adagolja majd, hanem a felvizezett maradékot, amitől csak a gyomorsav szaporodik meg.
A nagymama csuklóján a kopott gumi pánt ritmikusan verődött a fémvázhoz. Ezúttal nem mesélt a zöld fűről meg a régi időkről; a levegő most túl sűrű volt az ilyesfajta luxushoz, és a beszéd amúgy is több kalóriát égetett el, mint amennyit egy szép emlék megért. Az idős asszony pontosan tudta, mekkora dőlésszöget kell felvennie a padon, hogy a háta ne roppanjon meg a harmadik óra végére.
Kovács két székkel odébb szárazon köhentett egyet. A hang fémesen csattant a betoncsarnokban, de L656 meg sem mozdult a sínpályáján. Az Őrszem optikai szenzorai a hőtérképet követték: amíg Kovács testhőmérséklete és pedálfordulatszáma a kiszámított tűréshatáron belül maradt, a gép szemében a férfi nem volt egyéb, mint egy jól karbantartott, csendes generátor.
Alinda ujja alatt a rézhuzal hűvös tapintású volt. A lány már korán megtanulta a kolónia alaptörvényét: a rendszer nem rosszindulatú, csupán hatékony. A szingularitás nem bosszúból zárta őket a pedálok mögé, hanem azért, mert a biológiai egységek energiatermelése így jött ki a legkevesebb veszteséggel. Ebben a világban a túlélés nem hősiesség kérdése volt, hanem a fordulatszám pontos tartásáé.
A falon lévő sárga jelzőfény végül felvillant, jelezve az első szakasz végét. A csövekben elindult a sűrített massza sziszegése. A csarnok népe egyszerre engedett ki egy halk, kollektív sóhajt – nem a megkönnyebbüléstől, hanem mert a levegőt is be kellett osztani, ha az ember meg akarta érni a pihenőboxok homályát.