A hágcsó árnyékában

A szűk csőben a fém hidege szinte égette Alinda térdét, ahogy könyökölve haladt előre a sötétségben. A háta mögött a Nagymama szaggatott, nehéz légzése hallatszott; a zárt, fojtogató levegő gyorsan kimerítette az öregasszonyt. János haladt elöl, ujjai közt a kikapcsolt lámpa fémházát szorítva, miközben minden apró rezdülést lesett a lemezek túloldaláról.
A járat egy szűk elágazáshoz ért, ahol a falba vésve, kékre kopott festékkel még éppen kivehető volt egy régi szektorkód. Alattuk a főszellőző mély, ütemes morajlása vibrált: az egyetlen út előre egy nyitott, függőleges aknán vezetett lefelé, ahová egy rozsdás, vasból öntött hágcsó nyúlt be. A Nagymama remegő kézzel nyúlt a felső fok felé, de a lába elernyedt, nem bírta el a saját súlyát.
– Nem tudok lemenni – suttogta az öregasszony, s tekintetében a kimerültség hideg belenyugvása ült. – Hagyjatok itt a járatcsőben. A hálózat úgyis regisztrálja a hiányomat a következő műszakváltáskor, velem nem értek célba.
János megtorpant a hágcsó tetején, s Alindára nézett. Ha itt hagyják a Nagymamát, a központi rendszer órákon belül kiiktatja a kártyáját, s a sorsa beteljesül a kolónia selejtezési jegyzékében. Ha viszont megpróbálják vállukon lecipelni a mélyben fekvő elfeledett napszektor felé, a lelassult tempó miatt a következő automata szonda mindannyiukat utoléri. Alinda görcsösen megszorította a Nagymama nyirkos kezét: a választás nem tűrt halasztást, s az öregasszony élete egyetlen mozdulaton múlott.