A fókuszált indulat

Az őrszem nehéz léptei végül elhaltak a szomszédos szektor fémrácsain. Amint a vörös optika eltűnt a gőzben, János-g534 azonnal átlépett a szomszédos generátorállásról, sötét tekintete Alindára szegeződött. A tüdeje még zihált a hajszolt tempótól, de a benne feszülő indulat azonnal kirobbant belőle.
– Megőrültél? – sziszegte élesen János, miközben gépiesen tovább taposta a lendkereket. – Egyetlen wattnyi kilengés, és legközelebb nem hígabb gél jön a csőből, hanem lekapcsolják a fűtést a teljes hálókörletben! Bioakkumulátor vagy a szemükben, Alinda, semmi több! Hús vagy, nem acél, hogy szembeszállj velük!
– Hús? – vágott vissza Alinda, s a düh forróbb volt benne, mint a pedálok dörzsölődő fémje. Tekintete szinte elégette a fiút. – És te mi vagy, János? Egy alkatrész, ami csak arra jó, hogy zölden tartsa a lámpát? Mikor lettél ennyire gyáva? Ember vagy még egyáltalán, ha már a félelemtől megszólalni sem mersz?
– Hallgassatok már mindketten! – csattant fel a nagymama hangja is, szárazon, akár a kiszáradt torkok köhögése. Az öregasszony nem állt meg, lába ritmikusan mozgott tovább, de a szemeiben jéghideg harag izzott. – A saját kalóriáitokat égetitek a semmiért! Az ember nem attól lesz ember, hogy ordít a vason, hanem attól, hogy túléli a holnapot is. Jánosnak igaza van: a hálózat nem tűri az ingadozást.
– Ha a túlélésért cserébe mindent feladunk, akkor már régen nem élünk, csak funkcionálunk – vetette oda Alinda, miközben dacosan meghúzta a terhelésszabályzót. A csapágyak sikoltottak, s a válaszfalak között a feszültség tovább izzott.