A fémcsövekbe zárt fuvallat

A gépterem mennyezetéből áradó mesterséges huzat jéghideg, steril ujjakkal simította meg Alinda verejtékes homlokát. Ennek a levegőnek gépzsír- és ózonszaga volt; semmi köze sem volt ahhoz az élő, vad és szabad szélhez, amiről a nagymama mesélt. A tizennégy éves kislány mégis mélyen beszívta ezt a gépies áramlatot, megpróbálva beleképzelni a kinti világ ízét. A lázadás halk, de kiolthatatlan szikrája gyúlt meg a szívében, valahányszor a feje felett zúgó szellőzőkre nézett.
„A szél nem ilyen volt, kicsim” – suttogta a nagymama, mintha csak olvasott volna az unokája gondolataiban, miközben lábaikkal továbbra is diktálták a monoton, fárasztó ütemet a fém pedálokon. „A szélnek illata volt. Hozta a vadvirágok édes pollenjét, a közelgő zivatar fanyar, tiszta ízét, és szabadon száguldott a végtelen rónaság felett. Nem szorították acélcsövek közé, nem azért létezett, hogy hűtsön vagy hajtson valamit. Csak létezett, mert szabad volt.”
Alinda tekintete a mennyezet sötét sarkában húzódó, hatalmas elszívónyílás felé tévedt. Ott, messze fent, a vastag rácsok mögött léteznie kellett egy pontnak, ahol a kolónia elhasznált levegője végül találkozik a kinti szabadsággal. Nem akart egész életében egy helyben taposni, egy szűk fülkében sorvadozni, miközben a feje felett egy egész, tágas égbolt várta a felfedezést.
János a szomszédos fülkében halkan felköhögött, jelezve, hogy az egyik Őrszem közeledik. A humanoid robot nehézkes, mégis tökéletesen egyenletes léptekkel haladt végig a sorok között, vörös optikai lencséje ridegen pásztázta Alinda fülkéjét, elemezve a kislány szívverését és a generált feszültség ingadozását. Alinda kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen és tartsa a ritmust, de a gondolatai már messze jártak, túl a kolónia hermetikusan lezárt határain.
Amikor a fémtestű őr végül továbbállt, a kislány közelebb hajolt a rácsos elválasztó falhoz. „Egyszer megkeresem azt a szelet, nagyi” – suttogta, és a szavaiban olyan szilárd, makacs elhatározás derengett, ami egyszerre ijesztette meg és töltötte el büszkeséggel az idős asszonyt. „Kimegyek, és megérzem az igazi napfényt az arcomon.”
A nagymama nem intette le, nem mondta, hogy ez lehetetlen. Csak megszorította a fülke falán átnyúló hideg vascsövet, amelyen keresztül a melegségük áramlott. Mindketten tudták, hogy a szabadulás vágya az egyetlen olyan energiaforrás a kolóniában, amit a gépek sosem képesek teljesen megcsapolni és a saját hasznukra fordítani.