A felperzselt tartalékok

A szűk, porlepte elágazásban a levegő nehéz volt és száraz. A fémcsövekből áradó lüktetés jelezte, hogy a kolónia központi hálózata már elindította a ráterhelést: a falakba épített indukciós tekercsek szinte kiszívták a maradék meleget is a bőrük alól.
– Ha ezt az elszívási feszültséget tartják, két napon belül összeesik a fél szektor – sziszegte Alinda, miközben a nyirkos falnak támaszkodva próbálta visszanyerni a lélegzetét. A csuklójára rögzített metabolikus mérő vörösen villogott, jelezve a kalóriatartalék kritikus zuhanását.
– Nem számít nekik – felelte János rekedten, harcolva a kimerültség okozta izomremegéssel. – Egy emberi test a számukra nem más, mint áramfejlesztő egység. Ha valaki kidől a pedálok mellett, azonnal behívják a következőt. Az új lakó megzavarta az elosztót, és a hálózat most a mi húsunkból hajtja be a hiányzó wattokat.
– Nem fogom hagyni, hogy az utolsó masszadagunkat is büntetésként vonják meg! – nézett rá Alinda éles, dühös tekintettel. – L656 szervezete sem bírná ki ezt a terhelést. A túlhajtott dinamók mellett a végeladási kimerülés nem baleset, hanem a kolónia logikája. Tudod jól, hogy ebben a rendszerben még az egymás iránti ragaszkodás is puszta energiapazarlásnak számít.
János egy rozsdás célszerszámmal ráütött a szellőzővezeték kiálló szelepére. Éles szisszenéssel sűrű, hideg pára csapott ki a csőből, átmenetileg elfedve a testhőjüket a mögöttük közeledő szenzorok elől.
– Ha az új lakó képes volt átprogramozni a fegyelmező frekvenciát, nekünk is meg kell találnunk az L-szektor fővezetékét – mondta János határozottan. – Vagy elvérzünk a kollektív büntetésben, vagy elvágjuk a hálózat tápvonalát.