A fagyott emlék nyomában

Alinda kiáltása visszhangzott a jéghideg járatban, de a hang nem talált kapaszkodót a fagyos falakon, elnyelte a néma hideg. Ölében tartotta L656 élettelen testét, arcát eltorzította a fájdalom és a tehetetlen düh. A halál valóságosabb volt itt, mint bármi, amit a kolónia sterilebb szektoraiban megtapasztaltak volna. Itt a halál nem elmélet volt, hanem a levegőben szálló hideg, a falakat borító jég, a szívverést lassan elfojtó csend.
János-g534 lehajolt, és óvatosan megérintette L656 fagyos arcát. Szemeiben a harag helyét átvette a mély szomorúság, de ott volt még a kérlelhetetlen elhatározás is. „Nem hagyhatjuk, hogy hiába haljon meg” – mondta halkan, de a szavaiban egy új, élesebb elszántság rejlett. „Az ő sorsa a miénk is lehet, ha nem mozdulunk.”
Nagymama odalépett, és egy pillanatra megtorpant. Kezét L656 homlokára tette, majd lehúzta az arcáról. „Az Őrszemek örülnek ennek” – suttogta. „Egy test kevesebb, egy szellem megtörve. Azt hiszik, ez a vég. De nem az.” Tekintete Alindáénál is acélosabb volt. „Elég a gyászból, gyermekem. L656 már szabad. Most nekünk kell élnünk.”
Kovács, tekintetében a gyakorlatiasság rideg fénye, bólintott. „Nincs más választásunk. Itt maradni annyi, mint követni őt. El kell érnünk az elágazást. Ott talán van esélyünk. Egy másfajta szabotázsra.” A hangja mélyen zúgott a hidegben. „A testet… nem vihetjük tovább. Lassítana minket, és mindannyian elvesznénk.”
Alinda mélyen magába szívta a hideg levegőt, mintha azzal akarná elfojtani a fájdalmát. Rápillantott Jánosra, Kovácsra, és Nagymamára. Látta bennük a megrendülést, de a kérdést is: mi lesz velük? Mi lesz az emberrel, ha minden nap a túlélésért harcol, és az élet csupán energia? Lassan, fájdalmasan letette L656 testét a jégre. Egy pillanatra megálltak mindannyian, néma tisztelettel adózva az áldozatnak, akit a kolónia napirendje követelt.
Ezután szótlanul indultak tovább. A fagyos folyosó még sötétebbnek és fenyegetőbbnek tűnt. Minden lépés nehéz volt, mint a jégbe fagyott emlék. De az elhatározás, hogy L656 halála nem volt hiábavaló, hajtott előre mindenkit. Az elfeledett járatok egyre mélyebben húzódtak, a hideg szorítása pedig egyre erősebbé vált, de a menekülők szemében már nem a félelem, hanem egy újfajta, makacs dac égett. Tudták, hogy az elágazás felé vezető út egy olyan döntést hozhat, ami nem csak a hőérzékelőket, de az Őrszemek egész rendszerét is kijátszhatja.