A fagy mélege

Alinda felgyorsította mozdulatait a cső szűk homályában. A fém héja alatt egyre jobban eluralkodott a nyirkos hideg, ahogy a sérült fűtőmag teljesítménye meredeken zuhanni kezdett. A tenyere csúszkált a lecsapódó párán, míg végül elért egy kilazult rácsig, amely egyenesen az L-szektor szélső közlekedőjére nyílt.
Óvatosan feszítette ki a szervizajtót. Odakint a derengő vészvilágítás vöröses fénnyel vonta be a zúzmarás acélgerendákat. A lakócellák nyitott ajtói mögött nem a megszokott, gépies pedálkattogás visszhangzott, hanem a félhomályban összezsúfolódott emberek halk, szapora lélegzete. A kolónia napirendje és merev szabályai szerint a lakók csupán energiatermelő egységeknek számítottak, akiket az elvárt kvóta határozott meg. Ám most, ahogy a fagy betört a szektorba, a kolónia lakói ösztönösen egymáshoz bújtak a keskeny fekhelyeken, saját testük melegével óvva a leggyengébbeket.
Alinda átmászott a nyíláson, és a hűvös padlóra érkezett. A sarkon túl felzendült az Őrszem-3 hidraulikus sziszegése, de a mechanikus gép képtelen volt mit kezdeni a kihűlő folyosón csöndben összekapaszkodó tömeggel. A lány ekkor értette meg igazán, amit a Nagymama emlegetett: az ember nem a protokollokból és a beosztásból születik, hanem abból a döntésből, hogy a veszélyben is megőrizze a másikkal való kapocs méltóságát. L656 cellája már csak néhány lépésre feküdt a homályos elágazástól.