A dróttekercs melege

g302 lassan leengedte a kezét a fémlemezről. A sötét fülkében csak a nagymama szaggatott, nehéz lélegzete hallatszott, ami a hideg levegőben apró párafelhőként csapódott le a rácsokra. Az Őrszem kiiktatása utáni csend fojtogatóbb volt, mint a korábbi monoton zúgás. Tudták, hogy a hálózat hamarosan észleli a kiesést, és a fegyelmi tisztek megkezdik a szektor ellenőrzését.
A nagymama remegő kézzel a köténye zsebébe nyúlt. Nem a szabályzat által előírt azonosító kártyát vette elő, hanem egy apró, sárgásvörös rézdrótot, amelyet valaki évekkel ezelőtt egy bonyolult, spirális alakzatba hajlított – egy elfeledett, otthoni játék mintájára. g302-höz lépett, és a fiú tenyerébe nyomta a hideg fémdarabot. A bőrük összeért; a tiltott fizikai érintkezés melege szinte égette mindkettőjüket ebben a rideg, gépiesített világban.
– Ezt még János hagyta itt, amikor megpróbált segíteni – suttogta az idős asszony, hangjában a kolónia törvényei elleni lázadás és a kétségbeesett bizalom keveredett. – Őrizd meg. Ha megtalálják nálam, az a vég. De neked emlékezned kell arra, hogy nem csak gépek vagyunk ebben a láncolatban.
g302 ujjai rázáródtak a kis dróttekercsre, érezve a nagymama ujjainak reszketését és az elfojtott emberi kapcsolat minden kockázatát. A folyosó felől ekkor fémes kattanás hallatszott: a szellőzőrendszer zsalui megmozdultak, jelezve, hogy az automatizált napirend új ciklusa megkezdődött. Nem volt több idő a szavakra, de a fülke hidegében a közös titok már elszakíthatatlan kötelékké kovácsolódott közöttük.