A csukló melege

A szomszéd dühös kiáltása elhalt a folyosó fémes zúgásában. Az Őrszem sárga fénye felülről pásztázta a fülke szűk padlóját, de a mechanikus test még nem mozdult: a központi büntetőegység visszaigazolására várt. János a falnak vetett háttal igyekezett talpra kecmeregni, ám a térde megrogyott. Nem pusztán a fizikai kimerültség bénította meg, hanem a rettegés, hogy a teljesítménykiesés miatt elválasztják őket egymástól.
– Nem hagyhatom, hogy átvigyenek a belső blokkba – suttogta János, és görcsös ujjai Alinda csuklójára kulcsolódtak. Nem a kapaszkodó fizikai támaszért nyúlt, hanem úgy szorította a lányt, mintha az lett volna az egyetlen élő pont a kolónia hideg vaslemezei között. – Alinda... ha átirányítanak, többé nem látsz.
Alinda tekintete feszült maradt, de a mozdulata megváltozott: ahelyett, hogy sürgette volna, nem húzta el a kezét. Válaszul maga is rámarkolt a fiú nyirkos tenyerére. Úgy szorította meg, ahogy a fülke szigorú napirendje szerint értelmetlen volt: nem a munkateljesítmény növeléséért, hanem a puszta összetartozásért. A teste megfeszült, ahogy melegséget próbált átadni a reszkető fiúnak.
Nagymama széles háttal állt be az Őrszem optikai érzékelője elé, teljesen takarva a két fiatal összeért kezét. Megköszörülte a torkát, és a meglazított fémcsövet még mélyebbre tolta a köténye ráncaiban.
– Ha az ember elfelejti, hogyan kell fogni a másik kezét a bajban, akkor már tényleg csak alkatrész ebben a gépben – morogta az idős asszony az automata felé fordulva. Az Őrszem lencséje baljóslatú vörösre váltott, miközben a folyosó felől nehéz, mechanikus léptek csikorgása közeledett.