A csönd súlya

János óvatosan engedte el Alinda kezét, és előreintett a nyirkos járatban. A szervizakna szűk rései után a régi szellőzőalagút tágasabbá vált, de a levegő itt már fagyos volt, tele az elégő szigetelések és a nedves beton szagával. Lépteik halk neszét elnyelte a távoli dinamók monoton morajlása, ahogy a lakószektor alsó pereme felé óvakodtak.
A következő fordulóban János hirtelen megtorpant, és karjával visszatolta a lányt a homályba. A szellőzőrács résein át az alsó ellenőrzőpont hideg mészfénye világította meg a betonpadlót. Ott állt az Őrszem-3, fémes testéből kiszűrődő alacsony frekvenciájú búgással. A gép lábánál egy alacsony, megdermedt alak feküdt a csővezetéken: l656, a szomszédos blokk szerelője.
A férfi arca elszürkült, mellkasa mozdulatlan volt. A csuklóján lévő bio-retesz még halványan pislákolt, pirosan jelezve, hogy a hálózat az utolsó csepp életerőt is kiszívta belőle az iménti feszültségingadozás során. Az Őrszem részvétlenül kinyújtotta hidraulikus karját, leolvasta a számsort, majd a központi regiszterbe csatlakozva hűvös, fémes hangon rögzítette az adatot: „Élettartam kimerült. Biomassza újrahasznosításra kijelölve.”
Alinda elfojtotta a sikolyát, ökleit a szájára szorította. A halál szaga és a gép gépies közönye lesújtó erővel nehezedett rájuk. János állkapcsa megfeszült, ujjai fehéredtek a fémcső peremén, ahogy nézte a mozdulatlan testet. Már nem csupán egy elméleti fenyegetés volt a pusztulás: a kolónia fennmaradásának ára a saját húsuk és vérük volt.