A biomassza számlálója

János megragadta Alinda felkarját, és nyers erővel rántotta hátra a füstölgő falmélyedéstől. Nem volt idő a gyászra vagy a dermedtségre; a sziklafolyosó fémburkolatán keresztül már tisztán lehetett hallani az Őrszemek hidraulikus lépteinek tompa, ritmikus csattanását.
– Mozogj, ha nem akarod, hogy a te energiádat is bekebelezze a rendszer! – sziszegte János, és a fal aljában húzódó, szűk szervizakna nyílása felé mutatott.
Alinda még egy utolsó pillantást vetett Az Új Lakó mozdulatlan alakjára. A rohadó kapcsolótábla körüli felületeken apró, kékes szikrák villóztak, ahogy a kolónia elosztóhálózata mohón szívta magába a kisülés maradékát. A lány szívébe éles düh hasított: a fémfalak mögött lüktető kolónia számára nem létezett emberi élet. A pedáloknál meglévő izomerő, a verejték és a halálos áramütés puszta tápanyag és feszültség volt a számlálókban. Az Új Lakó teste mostanra csupán kiszipolyozott, kimerült szerves hulladékká vált.
Mielőtt az első nehéz mechanikus alak befordult volna a járat sarkán, János berántotta Alindát a szellőzőcső szűk, koromfekete járatába. A nedves fémben alig fértek el. Alinda tüdeje sajogott, lábaiban lüktetett a napi pedálozás kínzó izomláza, de a félelem hajtotta előre. Mögöttük felizzott az Őrszemek vörös pásztázófénye, ahogy a gépek hideg precizitással megkezdték a tetem feldolgozását és az elveszett feszültség visszanyerését.