Pletyka a lépcsőfordulóban — új hang

A hatóság emberei Fekete Zoltán kíséretében a főmérők felé indultak, a lakók pedig morajlva húzódtak vissza a folyosó korlátjai mellé. Bálint kihasználta a zűrzavart, hogy hátráljon egy lépést Enci faggató pillantása elől, és a félhomályos lépcsőforduló felé vette az irányt. A torka kiszáradt a gázszag és a kényszerű hazugságok súlyától.
Ahogy belépett a korlát árnyékába, az egyes lakás ajtaja résnyire nyílt. Erzsi néni virágos otthonkájában, száraz, eres kezével megragadta Bálint kabátujját, és a falhoz húzta a férfit. A szemeiben szokatlan, éles fény égett, a mosolya mögött pedig nyoma sem volt az idős asszonyok megszokott jóságának.
„Ne szaladj úgy, Bálintka” – suttogta, s a hangja halk volt, mint a száraz levelek zörgése. „Látom, hogy kerülöd Enci tekintetét. De jobb, ha tőlem tudod: a kisboltban Máté már arról beszélgetett Marikával, hogy a te múltad sokkal közelebb van ehhez a házhoz, mint hinnéd. És a dokit sem a gázóra érdekli most odalent, hanem az a papír, amit Balog úr küldött neki tegnap.”
Bálint megdermedt, a szíve a torkában kalapált. Erzsi néni még közelebb hajolt, csontos ujjával Bálint mellkasára bökött, s halk, baljós pletykaként hozzátette: „A tegnapi titkoknak mindig megvan az ára. Szólj a párrodnak is, mielőtt a hatóság lezárja a pincét… vagy mielőtt túl sokat kérdezne a rokonságról.” A korhadt ajtó halk kattanással záródott be mögötte, magára hagyva Bálintot a lépcsőház fojtogató csöndjében.