Osonás a vaksötétben

A lépcsőfokok megkordultak a nehéz lábbeli alatt, de a várt hatósági közeg helyett Varga Nóra bukkant elő a korlát tövében húzódó sötétségből. Magas sarkú cipőjét a kezében szorongatta, finom bőrkabátja súrlódott a málló vakolaton, miközben lábujjhegyen próbált átosanni a zseblámpák kereszttüzében álló tömegen. A nyitott utcai kapu mögött, a szűk kapualjban egy fekete, sötétített üveges luxusterepjáró járó motorjának tompa mormogása szűrődött be a házba.
Fekete Zoltán hirtelen felé fordította a fénycsóvát. A vakító fénysugár egy pillanatra telibe találta a nő zaklatott, teljesen kipirult arcát. Nóra reflexszerűen maga elé rántotta a méregdrága, túlméretezett bőr táskáját, mintha valamit kétségbeesetten rejtegetni próbálna a kíváncsi szomszédok tekintete elől.
– Nóra! Ön most érkezett? Látja, milyen felelőtlenség folyik itt? – csattant fel a közös képviselő, de a nő meg sem állt.
– Nincs most erre időm, Zoltán! – vetette oda rekedtes, feszült hangon, és anélkül, hogy bárkinek a szemébe nézett volna, elsietett a második emeleti ajtó felé.
A táska cipzárja félig nyitva volt; a legközelebb álló Bálint éles szeme a mobilfény felvillanásában egy köteg euróbankjegyet és egy szokatlan, gravírozott kulcscsomót pillantott meg. Mielőtt bárki kérdezhetett volna, a kapualjból mély gázfröccs hangja visszhangzott: az idegen autó csikorgó gumikkal kilőtt a sötét Vászoly utcára.