Ólomsúlyú léptek a másodiki fordulóban

A közösségi helyiség nyomasztó némaságát Enci gyors, határozott léptei törték meg, ahogy kinyitotta a málló mázolású ajtót. Bálint közvetlenül mögötte haladt, válla feszült, szája keskeny vonallá szűkült. A lépcsőház nyirkos huzatában a hirtelen támadt csönd még fojtogatóbbnak hatott, mint az odabent elhangzott kimért fenyegetések.
Székely Ricsi a lépcsőfordulóban érte utol őket, kezében a dobozos kávék műanyag rekeszével, de a tőle megszokott könnyed, bájgúnár vigyor most teljesen hiányzott az arcáról. „Ez a Balog nem viccel, Bálint,” súgta oda zaklatottan, miközben sokatmondóan a szuterén felé pillantott, mintha a falaknak is fülük lenne. Ricsi jól tudta, ha az ügyvéd elárverezi a ház adósainak lakásait, az ő csomagtartó-üzlete is azonnal köztudomásúvá válik a hatóságok előtt.
Fent, a második emeleten Enci megállt a saját ajtójuk előtt, de a kulcslyukhoz emelt kézfeje enyhén megremegett. A szomszéd lakásból kiszűrődő tompa gitárpengés – Karesz esti szárnypróbálgatása – furcsa, idegesítő ritmust adott a lépcsőházi feszültségnek. Kerekes Lívia közben csendben suhant fel a lépcsőn, táskáját a mellkasához szorítva, szinte árnyékként kerülve a lámpafényt, nehogy bárki meglássa a szemeiben ülő rémületet.
Köves Dezső bá az első emeleti pihenőnél állt meg, megigazította filckalapját, és lassan a korlátra támaszkodott. Az öreg grafikus pontosan látta, ahogy a fiatalok élete összeroppan a felhalmozott adósságok és a láthatatlan elvárások súlya alatt. Nem szólt egyetlen szót sem, csak egy apró, megnyugtató bólintást küldött Bálint felé, ami többet ért minden hangos ígéretnél.
A tízemeletes épület gyomrában felpörgő villanyóra halk berregése emlékeztetett mindenkit arra, hogy az idő fogytán van. Ebben a szűk, elhasználódott térben a generációs feszültségek és a sötét alkuk hálója végérvényesen összegabalyodott, és a másnapi hajnal már senkit sem talál majd a régi, hamis biztonságban.