Néma léptek a szuterénben

Ida hiába kémlelte a Vászoly utca sarkát a csemegeüzlet üvegajtajából; a tanításnak már több mint egy órája véget ért, de Miri még mindig nem érkezett meg. A nő keze megremegett a pult szélén, ahogy újra próbálta hívni a kislányát, de a telefon csak gépiesen kicsörgött, majd hangpostára váltott. A kapualjban terjengő hűvös huzat csak fokozta a feltámadó feszültséget.
A szuterén lépcsőfordulójában lapuló kisemmizett ex-légiós szorongatva figyelte a bolt előtt álló édesanyát. Pontosan látta, amikor Miri húsz perccel ezelőtt óvatosan besurrant a pincefolyosó sötétjébe, meglapulva a régi szellőzőalagút mellett. A férfi tudta, hogy a kislány oda húzódott be rajzolni, ahol meglehetős pontossággal hallani lehetett a félemeleti rendelőből kiszűrődő vitákat. Miri olyan bizalmas mondatokat hallhatott meg a lakók titkairól, amiket egy gyereknek sosem lett volna szabad megértenie. A légiós azonban a rettegéstől megbénulva hallgatott, nehogy magára húzza a ház haragját.
A mélyből ekkor felcsendült Lugosi Jenő dülöngélő, teátrális Tosca-áriája. Az öreg bariton kopott bársonykabátjában üvöltött a pincehomályban, miközben részeg figyelmetlenségében felrúgta a főcsap elrozsdásodott elzáróját, és a víz lassú, sziszegő sugárban kezdett el áradni a kőlapokon.
Amikor Ida elkeseredetten kilépett a lépcsőházba, a hír futótűzként terjedt el: Miri eltűnt, és a ház baljós falai között most mindenki a másikat kezdte figyelni.