Fenyegető otthonka a folyosón

Bálint éppen a kulcsaival csörömpölt a másodemeleti folyosón, amikor a sötétségből szinte fizikai törvényszerűséggel lépett elő Erzsi néni. Az idős hölgy mintás otthonkája fenyegetően lebegett a huzatban, ráncos kezében pedig ott lapult a már jól ismert, gyűrött barna boríték, ami a Vászoly utca 6-ban a végítélet hivatalos értesítőjének számított.
– Jó estét, Bálintka – köszönt Erzsi néni olyan mézesmázos tónusban, mint egy nyugalmazott főinkvizítor a délutáni kávészünetben. – Látom, nagyon sietünk. Pedig a múltkor megbeszélt kis hozzájárulás még mindig nem érkezett meg. Zoltán ma is körbejárt a házban a tartozások miatt, de engem sokkal jobban érdekel a maga kis magánakciója.
Bálint nyelt egy nagyot, a hátán azonnal lefutott a hideg veríték. – Erzsi néni, kértem egy kis türelmet! Meglesz a pénz, csak adjon még egy-két napot!
– Ne nekem esküdözzön, fiam! – sziszegte az öregasszony, és élvezettel megpattintotta a barna boríték sarkát. – Mert ha holnap délig nem rendezzük a számlát, ez a boríték – benne Erika zárójelentésével és a csecsemő irataival – véletlenül becsúszik Enci ajtaja alatt. Tudja, ebben a házban minden mindennel összefügg. Kár lenne, ha Enci a költözése előtt tudná meg, mekkora családapa lett magából. Az óra ketyeg, Bálintka!