Elemfény és zsarolás

A lincselni készülő lakók morajló áradatként tódultak fel a második emelet felé, a vaksötétben tülekedő szomszédok serege pedig pillanatok alatt elválasztotta egymástól Bálintot és Encit. Bálint éppen a korlátba kapaszkodva próbált egyensúlyozni a sötétben, amikor egy éles, kékes fénysugár vakította el szemből. A laposelemes zseblámpa mögött Vincze Erzsi néni sziluettje körvonalazódott, aki olyan magabiztossággal navigált a koromsötét lépcsőházban, mint egy veterán tengeralattjáró-kapitány.
– Ne olyan hevesen, Bálintka! – suttogta az öregasszony, s hangja még a csecsemősírás és Fekete úr távoli ordítozása felett is dermesztően tisztán hallatszott. A csíkos otthonka zsebéből egy jól ismert, vaskos barna boríték csücske bukkant elő, amit rejtélyes, lassú mozdulattal megsuhogtatott az elemfényben.
– Erzsi néni, most igazán nincs erre időm, meg kell néznem Kareszt… – morogta Bálint fojtott hangon, miközben idegesen pillantott hátra, nem hallja-e őket a közelben tévelygő Enci.
– Karesz megvár, fiam, az erősítője úgyis füstöl – hajolt közelebb Erzsi néni, és a boríték kemény sarkával finoman bökdösni kezdte Bálint mellkasát. – De az a bizonyos Erika meg a lent várakozó apróság Dr. Szabó rendelőjében aligha fog várni. Tudod, a barna borítékban lévő dokumentumok csodákra képesek. Ha nem akarod, hogy Enci még a villany visszakapcsolása előtt megtudja a teljes igazságot, jobb, ha átértékeled a szívességeid árát.
Bálint torka kiszáradt. A lépcsőház sötétje hirtelen sokkal fojtogatóbbá vált, mint a biztosítéktáblából áradó égett bakelitszag, míg Erzsi néni mosolya diadalmasan csillogott a zseblámpa halvány fényében.