A sötétség csattanása

Még el sem ült a Fekete Zoltán szájából elcsattant fenyegetés, amikor a földszinti főkapcsoló felől fülsértő sercegés pattant ki. Egyetlen éles csattanás kíséretében a lépcsőház összes lámpája egyszerre aludt ki, mély, fojtogató sötétségbe borítva a emeleti fordulókat. A hirtelen áramkimaradás nyomán súlyos csend ülepedett a házra, amit csak Bálint félrelépésének mementójaként a csecsemő fojtott sírása és a falakban futó túlterhelt vezetékek sercegése tört meg.
Az első emeletről szinte azonnal felvillant egy zseblámpa éles fénysugara. Kovács Tibor morogva lépett ki a lakásából, kezében egy kopott feszültségmérővel és csavarhúzóval.
– Mondtam én, hogy le fogja csapni! – morgott az öreg villanyszerelő a korlátnak támaszkodva, hangjában mély felháborodással. – Valaki megint túlterhelte az egész hálózatot a felső szinteken, a főbiztosíték meg elfüstölt!
Várkonyi Gábor színházi léptekkel vágódott ki a sötét folyosóra, teátrális dühvel mutogatva a sötétségbe.
– Zseniális! Most már világítás sincs ebben a rohadó épületben! – dörögte, miközben Fekete Zoltán felé fordult.
Lent a szuterén lépcsőjénél Székely Ricsi káromkodva rúgott bele a hűtőládája ajtajába, érezve, hogy a féllegális áruja veszélybe került. Közben a második emeleti homályban Kelemen Dániel szorosan a falhoz lapult. A zsebében meglendülő telefon kijelzője hideg, vakító fénnyel villant fel: a sötétség beálltával az ismeretlen zsaroló újabb rövid, fenyegető üzenetet küldött.