A sárguló múlt darabjai

A kapualjban felmorajló tömeg elfojtotta Fekete úr kiáltásának utolsó szavait. A galériáról Kelemen Dániel könyökölt át a korláton, arca a dühtől eltorzult; a tegnap esti fenyegető üzenet után már csak ez a negyvennyolc órás kilakoltatási határidő hiányzott neki. Mellette Varga Nóra sziszegve jegyezte meg, hogy a sárga mellényesek mögött álló Balog ügyvédnek biztosan köze van a hirtelen jött razziához, hiszen a férfi jéghideg arccal figyelte az összeomlást.
Ebben a feszült pillanatban nyikordult meg a nehéz tölgyfa kapu, és a huzat kénes pinceszagot hozott magával. Bezerédi Melinda lépett be a folyosóra, kezében egy gyűrött, sárgás borítékkal. Nem törődött a hatósági emberekkel, egyenesen Erzsi mama felé tartott, aki a lépcsőfordulóban állt, még mindig Bálintot sarokba szorítva.
– Erzsi néni, ezt találtam Ferdinánd hagyatékában – mondta Melinda, és kihúzott a borítékból egy régi, kartonra ragasztott fényképet. – Nézze meg. Mi vagyunk rajta.
A földszinti sarokból Szilágyi Marika azonnal előrelépett, éles szeme egyetlen másodperc alatt letapogatta a papírlapot. A képen a néhai öreg Bezerédi, Erzsi mama, a gyermek Melinda, valamint a meglepően fiatal Enci és Bálint álltak egymás mellett, mint egy zárt, titokzatos család. Marika szája azonnal suttogásra nyílt, és a gyanakvás hulláma végigfutott a folyosón.
Enci a kilincsről elengedve a kezét lassan odalépett, szeme a fotóra tapadt, majd Bálintra nézett. Az idelátogató kislány, Miri, riadtan bújt az anyja mögé a sarokban, miközben a Katasztrófavédelem embere elkezdte felragasztani az első sárga figyelmeztető szalagot a pincelejáratra.