A sárga cetli árnyéka

Nóra még be sem érte a második emeleti pihenőt, amikor a lépcsőforduló falán függő hirdetőtábla felől műanyag koppanás törte meg a lépcsőház fojtogató csöndjét. Fekete Zoltán állt a korlátnál, kezében egy köteg rikító sárga figyelmeztető cédulával és egy vastag, fekete filccel. A közös képviselő nem nézett az lihegve érkező nő szemébe, de hűvös, kimért mozdulattal elé lépett, elállva a keskeny átjárót.
– Varga kisasszony, a tűzvédelmi szabályzat negyedik pontja értelmében a folyosó nem tárolóhely. A lakása előtt hagyott műanyag rekesz elzárja a menekülési útvonalat – mondta Fekete úr száraz, szaggatott hangon, miközben a filccel éles, nyikorgó vonalat húzott a papírra. Ragasztócsíkot simított a sárga cetli hátára, és teátrális alapossággal rásimította azt a korlát vasára, éppen Dániel résnyire nyitott ajtajának szomszédságában.
Dániel odabentről tisztán hallotta a papír sercegését. Megmarkolta a kilincset, és lassan, nesztelenül húzta beljebb az ajtólapot. Pontosan tudta, hogy a hirtelen kihelyezett dorgálás nem csak a lent hagyott doboznak szólt: Fekete Zoltán minden szokatlan mozgást regisztrált a házban, és a bürokrácia szigorú álarca mögé próbálta rejteni a saját, egyre fokozódó nyugtalanságát.
A földszinti rendelő ajtajánál Bálint a korlátnak támaszkodva figyelte a jelenetet. A Dr. Szabó felől érkező fojtogató hallgatás és a felülről lecsapó szabálymánia satuba fogta a lépcsőházat. A falakban halkan vibráltak a túlterhelt vezetékek, miközben a lakók néma, bizalmatlan pillantásokkal méregették egymást a félhomályban.