A résnyire nyitott ajtó

A kiürítés szó elhangzásakor a lépcsőházban egy pillanatra fagyos csend támadt, amit Karesz káromkodása tört meg. Fekete Zoltán elfehéredett arccal próbált ellenkezni a hatósági tiszttel, de az egyenruhások határozottan elindultak lefelé a korláton szorongó lakók között. Enci hátrafordult, hogy megkeresse Bálintot a zűrzavarban, ám ahogy az első emeleti pihenőhöz ért, egy vékony, csontos kéz nyúlt ki a félig nyitott ajtó mögül, és megragadta a kabátja ujját.
Vincze Erzsébet a kukucskálóján át már órák óta követte az eseményeket. Most épp csak résnyire nyitotta ki a szárnyat, szemeiben éber, feszült kíváncsiság égett.
– Ne a lépcsőházban keresd azt a fiút, Enci – suttogta reszelős hangon, miközben a tekintete a földszint felé törekvő egyenruhásokra tapadt. – Bálint nem a lakásban van. Negyedórája láttam a szuterén felől feljönni a patikáriusnővel. Lívia egy vastag barna tasakot csúsztatott a zsebébe, pontosan mielőtt Zoltán ma is körbejárt volna ellenőrizni a villanyórákat.
Enci megtorpant, a szíve hirtelen a torkában dobogott. A lefoglalt papír körüli botrány és a kiürítés fenyegetése egy pillanatra eltörpült az öregasszony szavai mellett. Erzsi néni szorosabbra húzta magán a kopott otthonkát, majd egy sokatmondó, szinte diadalmas pillantással lassan visszahúzódott a sötét előszobájába.
A lépcsőfordulóban Bordás professzor dühös hangja visszhangzott a szabálytalan hálózatról és a veszélyes kísérletekről, de Enci már csak a sötétedő folyosó vége felé meredt, ahol Bálint sziluettje bukkant fel a sarokban.