A pincemélyi áradat

A zár kattanása még el sem halkult Dániel ajtaja mögött, amikor a Vászoly utca 6. pincéjéből tompa, morajló robaj hallatszott, amit egy rekedt, teátrális bariton futam kísért. Lugosi Jenő a szuterén magányában, az olcsó vörösbortól fűtve kinyitotta a főnyomócsapot. A rozsdás, sárgás víz feltartóztathatatlanul ömlött ki a pincapadlóra, elárasztva a sörpadokat és a tárolókat.
Kovács Tibor az első emeleti korlátnak feszülve hallgatta a zubogást. „Elúszik minden!” – mormolta remegő kézzel a sötétben, miközben a nedves falak felé bökött. Fentről Fekete Zoltán viharzott le a lépcsőn, kezében a kapualj kulcsaival. Az arca hófehér volt a rémülettől: a felújítási alapnak lőttek, ha a víz eléri a hálózati elosztót.
A kapualjban álló Dr. Balog Henrik dühösen hátralépett, ahogy a pincelépcső felől sötét, bűzös áradat kezdett szivárogni az olasz bőr cipője felé. Az ügyvéd jéghideg tekintetébe most először vegyült valódi, fojtogató félelem. Ha az épület szerkezete sérül, az ő harmincmilliós játszmája is kártyavárként omlik össze. A lakók a gangokon némán figyelték a terjedő vizet; a ház fizikai és digitális csapdája egyszerre zárult rájuk.