A pecsétes irat nyoma

A nehéz csizmák dobogása már a másfél emeleti fordulóból visszhangzott, ahogy a tűzoltók és a hatósági ellenőrök felfelé nyomultak a sötét lépcsőházban. Dr. Balog Henrik arca viaszfehér volt a vakító elemlámpák szétfröccsenő fényében; görcsösen próbált átfurakodni a folyosó szűk résén, hogy elérje a tizedik lakás ajtaját. A zakója zsebéből a tülekedésben egy félbehajtott, pecsétes irat csúszott ki a kövezetre – pont az a dokumentum, amit tegnap este, a sötétség leple alatt íratott alá, s ami a ház sorsát végleg megpecsételhette.
Enci, aki a falhoz lapulva szorította magához a táskáját, azonnal észrevette a lehulló papírost. A szeme megvillant a sárgás fényáramban: felismerte a szegélyen lévő piros bélyegzőt. Tegnap éjjel látta ugyanezt a mintát, amikor Bálint gyanúsan későn érkezett vissza a folyosóra. Megmordult a levegő, ahogy Balog elkeseredetten kinyújtotta a kezét az iratért, de Réka akaratlanul közéjük lépett, miközben a még mindig kiabáló Kareszt próbálta hátrébb tolósdítani.
– Hát senki nem tanult fizikát ebben a házban?! – nyögte ki dühösen, de megremegő hangon Dr. Bordás András, miközben Etelka karjába kapaszkodott. – R egyenlő U per I, az istenért, a hálózat túlterhelése törvényszerű volt!
A professzor szavait azonban elnyelte a lépcsőházból felmorajló hatósági felszólítás. Az ellenőrök első embere belépett a második emeleti pihenőre. Balog egyetlen villámgyors, kétségbeesett mozdulattal rátaposott a papírra, majd egyenesen Enci szemébe nézett. A köztük feszülő néma, dermedt pillantásban benne volt a tegnap esti titok minden súlya: ha a hatóság most átkutatja a folyosót, nemcsak a szétégett kábelek kerülnek elő, hanem az az egyetlen dokumentum is, ami miatt tegnap éjjel minden megváltozott.