A hajó süllyed

A billegő hajó első hulláma nem váratott sokáig magára. Alig tíz perc telt el a hatóságiak bevonulása óta, amikor a pince felől egy kellemetlen, égett szag kúszott fel a lépcsőházba, mintha valaki épp most akart volna megoldani egy áramellátási problémát, mondjuk, egy húszméteres hosszabbítóval, ami a szomszédos bolygóról is áramot pumpálna. A katasztrófavédelem embere, egy robosztus, szakállas úriember, akinek az arca olyan kifejezést öltött, mintha egy komplett panelházat hordana a hátán, előbújt a szuterén sötétjéből. Mellette az építésügyi hatóság vékonyka képviselője, aki inkább tűnt egy könyvtárosnak, mint statikusnak, halványzöld jegyzettömbjébe kapargatott.
„Gázszivárgás, elektromos hálózat túlterhelés, meg egy aprócska penésztelep, ami akár új életformát is kifejleszthetett az elmúlt évtizedekben” – summázta a szakállas, miközben Fekete Zoltán arca a postaládák színét öltötte. A közös képviselő megpróbált felvilágosult arckifejezést ölteni, de a szája csak annyit bírt kipréselni: „De hát, ez… ez nem lehet!” Hát dehogynem, gondolták a lakók, akik a kukucskálók mögül leskelődtek, mint elszánt paparazzók egy elhagyatott celebház körül. Dr. Szabó András, akinek a félelem már a veséjébe költözött, épphogy be tudta húzni a rendelője ajtaját, mielőtt bárki megláthatta volna a remegő kezét.
Bálint gyomra görcsbe rándult. A „tegnap esti titok” már nem csak egy kellemetlen emlék volt, hanem egy konkrét, fizikai fenyegetés, ami most éppen a ház alapjait rágta. Ahogy a hatóságiak beszámolóját hallgatta, a zsarolás súlya is megsokszorozódott: a hiányzó pénz most már nem csak az ő baja volt, hanem az egész ház kilakoltatását jelenthette. A légiós egy árnyékos sarokban állva, karba tett kézzel figyelte a performanszot, ajkán alig észrevehető mosoly. Érezte Bálint tekintetét, de nem viszonozta, csak Enci felé biccentett egyet, aki azonnal elpirult.
Fent, a második emeleten Dániel telefonja rezgett. Egy újabb üzenet. A „tegnap esti döntés” most már nem csak a belső monológjában élt, hanem valaki más is tudott róla, és pontosan tudta, hogyan használja fel ellene. A képernyőn csak annyi állt: „A hajó süllyed.” Karesz erősítője a folyosón, mintha csak rá akart volna erősíteni a drámára, egy pillanatra elhallgatott, majd egy sistergő, torzított hanggal újra életre kelt, mintha a ház maga is nyögne a terhelés alatt. A feszültség annyira sűrű lett, hogy lassan vágni lehetett volna egy életlen kenyérvágó késsel. A vihar közeledett, és úgy tűnt, hoz magával egy komplett lakógyűlést, aminek a vége senkinek sem tetszik majd.