A gyertyafény árnyékában

Bálint nem a dühös lakók felé lépett, hanem lassú, elszánt mozdulattal a korláthoz húzódott, miközben a kabátja belső zsebében szüntelenül remegett a mobiltelefonja. A sötétben a kijelző halvány kék fénnyel világította meg a markát: egy ismeretlen számról érkező hívás szorongatta a torkát, miközben ujjai a zsebében lapuló vastag, durva tapintású barna boríték sarkát szorították. Tudta, mi van benne – az átvételi elismervény és a lakáskulcsok, amelyek mindent romba dönthetnének Enci előtt.
A félhomályos lépcsőfordulóban hirtelen felvillant egy meleg, imbolygó gyertyafény. Erzsi néni állt az első emeleti ajtóban, karcsú árnyékot vetve a sárgás falra. Öreg, gyanakvó, mégis rejtegetett féltéssel teli tekintete egyenesen Bálintra szegeződött. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása súlyosabb volt bármelyik szomszéd átkozódásánál. Sejtette az igazságot, vagy csak a vér láthatatlan köteléke intette csendre az idős asszonyt?
„Bálint, mi történik ott lent?” – kiáltott le Enci a lépcsősor tetejéről, hangjában a bizonytalanság és a növekvő gyanakvás éles lepleivel. Bálint gyomra görcsbe rándult. A rendelő mélyén felzokogó csecsemő sírása és Erika kétségbeesett tekintete – a tárcájában elrejtett első ultrahangképpel együtt – perzselte a lelkiismeretét. Dr. Szabó zsaroló mosolyának emléke még a sötétben is ott kísértett a háta mögött.
Eljött a döntés pillanata. Bálint tudta, hogy nem egyensúlyozhat tovább két párhuzamos élet peremén. Mély levegőt vett, megragadta a hideg korlátot, és határozott léptekkel megindult lefelé a lépcsőn Erzsi néni felé, miközben a barna boríték súlya szinte égette a mellkasát.