A fürkésző tekintet

Amikor a sárga mellényes ellenőrök Fekete Zoltán kíséretében elindultak lefelé a szuterén irányába, a lépcsőház fojtogató csöndje egyetlen csattanással foszlott szerte. Bálint kihasználta a pillanatot, és megpróbált némán leosózni a fordulón, ám Erzsi néni tekintete visszahúzta a valóságba. Az idős asszony nem pánikolt a negyvennyolc órás ultimátum hallatán; neki ez a ház volt a sakkcsatatere, és a bábuk mozgását jobban ismerte bárkinél.
Dániel óvatosan kinyitotta az ajtaját. A tenyere még mindig izzadt a telefon kijelzőjére érkezett névtelen fenyegetéstől. Abban a reményben lépett ki a gangra, hogy észrevétlenül eléri a lépcsőt, de Erzsi néni már a korlátnál állt. Olyan természetességgel fordult felé, mintha csak az időjárásról készülne elcsevegni.
– Ne siessen úgy, Dániel úr – mondta halk, rekedtes hangon, miközben a kardigánja gombjait babrálta. – A közös képviselő úr úgyis összekaparja a pénzt, legfeljebb a másodikon Nóra kisasszony még több lakót zsúfol be a kiadó szobájába. Hallom, Enci már áthordta a táskáit Bálinttól.
Dániel megtorpant, torkában dobogott a szíve. Az öregasszony közelebb lépett egy léptéket, szeme élesen csillogott a derengő folyosói fényben.
– De nem is ez az érdekes – fűzte hozzá Erzsi néni, és a hangja még halkabbra váltott. – Hanem az, hogy tegnap éjjel, amikor maga olyan későn átsétált a sötét udvaron, a szuterén melletti kocsiból épp Székely Ricsi pakolt ki egy barna papírtasakot. És a maga telefonja pontosan abban a percben villant fel a kezében. Véletlenek nincsenek ebben a házban, ugye tudja?
Dániel nem tudott felelni. Az üzenet zsarolója nem egy távoli szellem volt – Erzsi néni hálóján keresztül az egész épület sötét titkai egyszerre fonódtak a nyakára.