A biztosíték végső szava

Dániel keze megremegett, de a csípőfogó egyetlen éles kattanással átvágta a fal tövében futó, gyanúsan kék hálózati kábelt. A rejtett vezeték élettelenül csuklott vissza a vakolat résébe, pontosan abban a pillanatban, amikor Fekete Zoltán és dr. Balog Henrik elérték a második emeleti ajtót.
Ekkor lépett ki a homályból Erzsi néni, mint egy jól időzített élősövény. – Zoltánka, maguk itt a gázzal meg a kábelekkel szórakoznak, miközben a kilencesben a jógaoktató kisasszony olyan gyanús füstölőt gyújtott, amitől a Biankáék kutyája már két órája hátrafelé szaltózik? – csattant fel az öregasszony, és apró termetét meghazudtoló elszántsággal torlaszolta el a szűk átjárót.
Fekete megpróbált átpréselődni a nyugdíjas könyvelőn, ám az első emelet felől váratlanul fémes csattanás visszhangzott. Tibor bá, az özvegy villanyszerelő úgy döntött, eljött az ő ideje: egy csorba fázisceruzával nyúlt be a nyitott fali elosztódobozba, hogy bebizonyítsa a hatóságnak a saját igazát.
– Ne nyúljon hozzá, te szerencsétlen! – üvöltötte a nyolcasból Dezső bá, a kalapját lóbálva mérgében, de későn. Hatalmas szikraeső kíséretében, fülsiketítő pukkanással szállt el az utolsó tartalék biztosíték is. A lépcsőház egyetlen másodperc alatt borult koromsötétbe. Az ex-légiós guggolva lapult a korláthoz a pániktól, miközben Bianka a harmadikról élesen szidta a teljes lakóközösséget. A katasztrófavédelem tisztje a sötétben csak annyit sóhajtott: „Nos, uraim, ezt a tételt azonnali áramtalanításként rögzítem.”