XII/7. A faragott elefántcsont pipa — A zsebóra kattanása és a horganyötvözet

A kávé illata még el sem ült a szalonfülkében, amikor Monsieur Vaneau halk zörrenéssel elővette régi, vésett ezüst zsebóráját. Kinyitotta a fedelét, s egyetlen nyugodt pillantást vetett a finoman ketyegő mutatókra, mielőtt visszaejtette volna a mellényzsebébe.
– Pontosan tizenkét perc múlva Auberoche állomásra érkezünk – jegyezte meg elgondolkodva, majd körbenézett a jelenlévőkön. – S addigra illendő tisztáznunk, hogyan tűnt el az elefántcsont pipa a sértetlenül bezárt szelencéből.
Sander professzor feszülten megigazította pápaszemét, míg Madame Lemaire türelmetlenül meglegyezte magát. Vaneau kimérten folytatta:
– Mindnyájan azt hittük, hogy a tettes a reteszt feszítette meg az éjszaka folyamán, kihasználva a sínek rázkódását. A horganyötvözetből készült finom reszelék azonban egészen más történetet mesél. A félrevezetés ott rejlett, hogy a tolvaj nem kívülről próbálkozott. A szelencét maga a tulajdonos nyitotta ki, ám a dohány rejtett üregét már egy beépített, puha fémből formált precíziós eszközzel emelték ki.
– De hát ki lenne képes ilyen mérnöki pontosságra ezen a vonaton? – tette fel a kérdést a professzor zavartan.
– Csak az, aki pontosan ismerte a bársonybélés alatti rugós szerkezet méreteit, s akinek a keze hozzászokott az aprólékos fémipari munkához – nézett Vaneau száraz, halvány mosollyal Sanderre. – Ön, professzor, a beszélgetésünk elején aprólékos műszerész-reszelékről mesélt, holott a pipa pontos belső mechanizmusát rajtam kívül senki sem láthatta volna... kivéve azt, aki maga készítette a hamisítványt.
Sander professzor arca elfehéredett, s épp tiltakozásra nyitotta a száját, amikor a szerelvény hirtelen akkorát fékezett, hogy a kávéscsészék megcsörrentek a kisasztalon. A csikorgó fékek tompa zaja jelzése volt annak, hogy az Intercontinental Express lassan begördült Auberoche kivilágított peronjára.
Az ajtók sziszegve kinyíltak, s a fülkébe két határozott léptű helyi nyomozó lépett be. A vezetőjük szótlanul körbenézett, majd egyenesen a professzor felé fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, műkincsek álnéven történő eltulajdonítása és hamisítása ügyében.
– ...és a hiányzó eredeti darabot a táskája duplafenekű rekeszében találják meg – fejezte be Vaneau a félbeszakadt mondatot, mintha a rendőrök érkezése csupán a mondatjelző írásjel lett volna a kijelentése végén.
A tiltakozó professzort gyorsan kivezetzték a peronra. Ahogy Auberoche állomásán a friss éjszakai levegő beáramlott a nyitott ajtón, az utasok egy része leszállott, s újak léptek a folyosóra. Egy magas, fekete kalapos úr sietős léptekkel haladt el a fülke előtt, miközben bőrtáskájából tompa, fémes koccanás hallatszott. Vaneau nem szólalt meg, csupán csöndesen követte tekintetével az új utast, miközben a vonat ajtói becsukódtak, s a szerelvény újra elindult a következő állomás felé.